Milyen érzés az önazonosság?

Történt egyszer, hogy egy barátnőmmel elmentünk rúzst vásárolni. Ő akart magának új rúzst, én nem éltem ilyesmivel, de az óriási választékban, és a barátnőm lelkesedésének légkörében kedvem támadt válogatni. Egyik árnyalatot a másik után próbáltuk ki a kézfejünkön és emeltük az arcukhoz, hogy megállapítsuk, jól állna-e. Jókedvvel válogattunk, már mindkét kezünk csupa rúzs volt, hiába törölgettük folyamatosan. Néztem a színeket, és kerestem: még egy kicsit világos-lilásabb kellett volna, kicsit azért barnább, de azért ennél rózsaszínesebb… amikor a tükörbe nézve hirtelen rádöbbentem, hogy az esztétikai érzékemre hagyatkozva pontosan olyan színű rúzst keresek, amilyen az ajkaim természetes színe. Hiszen mi más állna igazán jól?! Sokáig nevettem felszabadultan, abbahagytam a válogatást és nem vettem rúzst.

Egy időben erős vonzódást éreztem magamban,

 hogy emberekkel foglalkozzak, tanítsak valami módon,

és sok jele volt az életemben annak,

hogy a helyemen lennék a tanításban,

hogy önazonos lennék benne.

, ahogyan beleástam magam a tanulás-tanítás univerzumába, lassan, lépésről-lépésre ráébredtem, hogy ezzel is úgy jártam, mint a rúzzsal: pontosan azt a módszert kerestem, ahogyan az élet természetesen tanít. Hiszen olyan sokat tudtam meg anélkül, hogy valaki megtanította volna nekem! Az élettől csendben tanulok. Egyedül. Tartósan. Hatékonyan, életszerűen, gyakorlatiasan.

Az élet úgy tanít, hogy van.

Mindig van, következetesen. Nem hajlik meg akarat, értékrend, vagy elvárások előtt, és nem várja tőlem azt, hogy megfejtsem a működésének szabályait. Ezért aztán nem működik szabályosan. Akárhányszor hittem szentül, hogy megfejtettem működésének egy-egy titkát, sosem habozott rácáfolni, alaposan. Minden működési mechanizmusokat feltáró kísérletem felhívás volt az életnek arra, hogy mutasson egy félreérthetetlen kivételt. Akár vannak működési elvei, akár van egy afféle operációs rendszer, amin az élet nevű jelenség egyedi szoftverei futnak, az biztos, hogy nem életfeladatom megfejteni ezt.

Megvizsgáltam magamban azt,

hogy miért vágytam annyira tanítani, emberekkel foglalkozni – és azt találtam, hogy azért, mert nem szerettek. Mert nem szerettek úgy, ahogyan nekem jól esett volna. Mert nem értettek meg, mert nem fogadtak el, mert nem tiszteltek, mert nem láttak engem. Mert nem látták azt, hogy én feltétel nélkül szeretem őket, nem látták, amikor én tiszteltem őket, nem látták, hogy elfogadtam őket, és magamra hagytak a látásommal, mert ők nem láttak úgy. Ma már nem vennék rá mérget, hogy valóban így történt, de én akkor így éreztem, ezt éltem meg, ezért meg akartam tanítani őket látni, érteni, elfogadni, tisztelni, és feltétel nélkül szeretni. És megfigyeltem azt is, hogy:

mindig akkor kezdtem el tanítani embereket valami módon,

amikor nem tettem meg velük azt,

amit szívem szerint tettem volna.

Szavakkal, bonyolult magyarázással “tanítottam” egyszerű tettek helyett. Amikor jól esett volna önzőnek lenni és odébbállni abból, ami nem esik jól, magyarázkodás nélkül. Jól esett volna megvédeni magam, kiállni magamért, de illemből, együttérzésből, valamiféle “szeretetből”, félelemből, vagy hálásságból nem tettem meg. Nem tettem meg. A tett természetes felébresztő erejét a szóbeli magyarázás aprópénzére váltottam: ez volt nekem a tanítás, az emberekkel foglalkozás. Ott maradtam velük, a jelenlétemmel megerősíteni azt, amiben nem éreztem jól magamat, és onnan magyaráztam nekik, hogy mit kellene máshogyan csinálniuk, látniuk, érteniük, szerintem.

Amikor nem sikerült megtanítanom nekik semmit így,

akkor csalódottan engedtem el őket, és engedtem el magamat az életükből, számos esetben sok fájdalommal. Ez a hiábavaló tanítást követő lelépés maradt az egyetlen eszközöm arra, hogy… mire is? Hogy megváltoztassam őket! Akartam a megváltozásukat, a megváltoztatásukban gondolkodtam, abban éltem, azért éltem, azért voltam velük. A megváltozásuk akarása kötött hozzájuk. És rajtuk keresztül a magam tanítása, a magam megváltoztatásának akarása kötött a leckékhez, amiket velük megéltem. Hiszen úgy, ahogyan voltam, nem szerettek, nem fogadtak el, nem értettek, nem tiszteltek. Akkor hát valakinek változnia kell. Vagy nem?

Kerestem önmagamat sokféle módon,

és az önkutatással is úgy jártam, mint a rúzzsal.

Az önazonosságom nem az akarásomon múlik.

Amikor akartam változni, az mindig csak egy újabb szín kipróbálása volt. Dehát minek ugyanannak a színnek a mesterséges variációját kutatni egy életen át, amilyen színem már eleve, természetesen van? Minek felkenni egy olyan mázat, ami megegyezik a természetessel? A természetes az élettel együtt szabadon és hűen változhat, mint az ajkaim színe, amikor például fázom, a mesterséges meg mindig ugyanolyan. Megtalálni az önazonosságomat és definiálni, hogy ki vagyok, azt jelenti: megtalálom a pillanatnyilag egyező színű rúzst. Élni meg nem is tudok mást, csak magamat, mindig úgy, ahogyan éppen vagyok, szabadon és hűen.

Úgy tűnik, hogy egyedül a figyelmemen múlik az, hogy milyen az életem, milyenek a pillanataim.

A tanulás, a megváltozás, az átalakulás, a megvilágosodás, az áhított önazonosság: letisztulás. Rá merek nézni magamra, rá merek nézni mindenre, és érzékenyen figyelem magamat. Belátom, amit látok. Hagyom, hogy hasson rám az, amit érzek. Az érzés az, ami tisztít, ami érzékké nemesíti a felismerést. A tisztaság egy érzék: érzékem van hozzá, hogy mi tiszta és hogyan tisztább, és ez az érzék vezet. Ahogyan a rúzsválogatásnál az esztétikai érzékem.

A figyelem persze edzhető, és ezt nevezhetnénk tanulásnak, azonban a figyelmemet is mindig az életem edzette, természetesen: a figyelmetlenségemmel. Azért tudok most jobban figyelni, mert fájdalmat okozott az, amikor nem figyeltem ennyire. Az élet természetére.

Ősi norvég vers: Tanulj!

Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

Ha tetszett az írásom, hallgass bele videóimba is YouTube csatornámon:

A főoldalon pedig kipróbálhatsz egy ingyenes gyakorlatot velem

és megnézheted, hogy mennyire éled meg tudatosan az érzékenységedet.