Mennyire egészséges az önértékelésünk és miben mutatkozik meg?

Miért és hogyan alakul ki, hogy vonzanak a szép tárgyak, a kézzel készült holmik, a gondosan, részletekre ügyelve előállított kiegészítők, az igényes kidolgozások? Miért vannak óriási különbségek abban, hogy ki és mely életszakaszában mennyire ismeri fel és igényli a részletekben rejlő minőséget, igényességet, kidolgozottságot, a ráfordított figyelmet? Min múlik az önértékelésünk, azaz hogy értékeljük-e magunkat a számunkra ismert legmagasabb minőséggel, vagy beérjük kevesebbel?

Az igényesség, a minőség iránti vonzalom az érzékenyebbé válással fokozódik.

Érzékenység alatt azt értem, hogy egyre több részletet észreveszek egyszerre, azt is, amit korábban nem. Észreveszem, hogy miből mi a legjobb nekem, és hogy a minőségre vágyok mindenből. Tudatosodok, hiszen ahhoz, hogy tudatába kerülhessek valaminek, előszöris jelen vagyok, éber vagyok, észlelek. De miben mutatkozik meg a minőség iránti igényem? – miután igen sok igényemről kiderült már az életem során, hogy sem a magas minőségűt, sem a semmilyen minőségűt nem igénylem akkor, amikor egyébként jól érzem magam a bőrömben. Amiknek leáldozott a csillaga a vágyaim egén, azok a minőség bármely szintjén csak pótlékok lennének: a természetem, a szabadságom, az én-azonosságom, a boldogságom pótlékai. Hiába minőségi valami, ha boldogtalanul viselném, ugye. Az érzékenyebbé válással a félmegoldások is vonzerejüket vesztik.

Elsőként abban mutatkozik meg, hogy mennyire minőségi az életem,

amilyen bánásmódot elfogadok, megengedek magam felé.

Azaz, hogy milyen szintű az önértékelésem. És ebben benne van az is, hogy érdemes tudni nemet mondani. Megtenni a nemet, kilépni a bántó környezetből, a méltatlan hanghordozásból, szóvá tenni, sőt: kimutatni, ha megbántva érzem magam.

Észrevenni azt is, hogy ha a környezetem viselkedése rosszul esik,

akkor nagyon valószínűen a fejemben is hasonló gondolatmenetek kergetik egymást,

amikkel magamnak okozok fájdalmat, amit a világ visszajelez, hogy észrevehessem.

Amire érzéketlen vagyok, amit nem veszek észre, az addig lesz jelen az életemben, addig tér vissza újra és újra, amíg érzékennyé nem válok rá, hogy észrevegyem, hogy tudjak róla.

Amiről tudok, az a helyére kerül.

Pusztán attól, hogy tudomást veszek róla eldől a sorsa: megy, vagy marad. Elhal, vagy erősödik. Tehát amit észreveszek, azt nem megítélem, és kitalálok rá egy szabályt, hogy hogyan kezeljem, hanem tudatosítom magamban, hogy ez van, és hagyom, hogy hasson rám e tudomás. Nem menekülök el, nem védem meg magam tőle, és nem küzdök sem érte, sem ellene. És ha úgy találom történetesen, hogy küzdök valamiért, és ez megnehezíti az életemet, akkor sem ítélem el a küzdést, csak tudatosítom magamban, hogy éppen azt csinálom. Nehéz lenne folytatni, miután észreveszem, úgy tapasztaltam. Annak, hogy a környezetem emberien, méltón, tisztelettel és szeretettel bánjon velem az az alapja, ahogyan én a fejemben és a tetteimmel bánok magammal. Ahogyan én értékelem magamat, amilyen az én önértékelésem. Ami a fejemben zajlik, abból megkönnyíti a kilépést az, ha a világban megélt bántó helyzetekből kilépek – hiszen ezzel már tettem magamért, már kedvesebb vagyok magammal, megengedem magamnak, hogy az érzékelésem szerint éljek.

Amikor eltűrtem azt, ami bántott, akár magamtól, akár másoktól,

akkor a minőségi bánásmódot hajlamos voltam megpróbálni minőségi kiegészítőkkel, birtoktárgyakkal, viseletekkel pótolni – és hogy ezeket megvehessem, belementem akár bántó, méltatlan bánásmódokba is. Tovább tudta súlyosbítani a helyzetet, ha kétségeim adódtak, hogy megérdemlem-e a minőséget, megszolgáltam-e, szabad-e nekem olyat, satöbbi. Érezni, érzékelni nem megérdemlés kérdése, nem kiváltság. Ha el tudok képzelni jobbat, mint amilyen érzés nekem megélni magamat perpillanat, akkor nem megérdemlés kérdése, hogy megélhetem-e.

Tudni valamiről nem megérdemlés kérdése,

de bármikor szabadon korlátozhatjuk magunkat abban,

hogy miről merünk tudomást venni, hogy mit minősítünk “minőségnek”

és mit tartunk kevesebbnek annál, mint amire vágyunk.

Az emberekkel kapcsolódni az érzéseinkkel tudunk. Ha a tudat magasabb és mélyebb megéléseit keressük, akkor persze elvonulhatunk az emberiségtől, amennyiben fenn tudjuk tartani fizikai valónkat tőlük teljesen elzártan, azonban minden más esetben

az emberi érintkezés egyetlen tiszta módja az, ha elismerjük egymás érzéseit, és a sajátjainkat is.

 

Akárhogyan is érez egy ember, ő úgy érez, akár jogos, akár nem. Számára az a megélt valóság. Ha megkísérlem elmagyarázni neki, hogy mi a baj vele, amiért ő úgy érez, akkor ha ő nem hagy faképnél azonnal, azzal vállalja, hogy bűntudattal éljen tovább. Elkerülhetetlenül. Ugyanúgy él, ugyanúgy bánik magával, de meg fogja próbálni megváltoztatni a kimenetet: az érzéseit.

Az érzéseink olyanok, mint a kijelző a műszerfalon,

hiába cseréljük ki a lámpácskát pirosról zöldre, attól még a helyzet nem változik meg. Az érzéseknek épp az a szerepe, hogy akár teljesen irracionálisan is, de a boldogságunkhoz vezessenek bennünket. Maga az a megélés, hogy az érzéseimre hallgatok, hogy tiszteletben tartom és becsülöm őket, már önmagában is a boldogság állapota. És ami még a minőségi bánásmód mellett is valóban kell, az biztosan minőségi lesz az életem minden területén.

Ha tetszett az írásom, hallgass bele videóimba is YouTube csatornámon:

A főoldalon pedig kipróbálhatsz egy ingyenes gyakorlatot velem

és megnézheted, hogy mennyire éled meg tudatosan az érzékenységedet.